Egy évvel ezelőtt:

Vergődtem Orbanisztán mocsarában. Egy nagy mocsárrá változott Hungária, ahol csak az enyves kezűek érezhették jól magukat, a csalók, a szervilisek, képmutatók a többiek számára mocsár volt, mely a mélybe húz, lassan fojt meg, búzös kénes pokoli szagával, mocskával. S ha nagy erőfeszitéssel egyik helyéről kiszabaditod magad, máris a mocsár másik részébe kerültél. 

Igy hát repülővel szabadultam ki, Ázsiába vezetett utam. 

Tengerparton voltam karácsonykor. Kókuszpálmák alatt, gyönyörű szigeten. Koktélok, friss, csodás ételek, a bungalowból dagálykor a tengerbe léptem bele.  Otthon voltam végre. Hazataláltam. 

Élek egy ázsiai kisvárosban, melyhez közel van egy kis sziget, ahová legalább havonta átjárok, kikapcsolódni. Tanulom az ázsiai nyelveket. Mosolyognak rám, visszamosolygok. Mindenki kedves, barátságos, segitőkész. Nem mocsárlakók, a Paradicsom egyszerű csodás népe.

Reggelente mókus kúszik a villanyvezetéken, háztetőkön, kacagó madarak hangja, van kakasszó is... Néha megetethetek kiselefántot... 

Minden nyugis, békés. Emberi. Jó igy. Jó itt. Jó hogy ez az otthon, nem a mocsár.